A munkaidő része-e a munkába járás ideje?
A munkavállalók olykor sok időt töltenek el a munkába történő utazással, így távolról sem mindegy, hogy azért részesülnek-e valamilyen díjazásban.
A Munka Törvénykönyve hatályos szabályai azt mondják ki, hogy nem munkaidő a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama.
Ellenben az Európai Unió Bírósága ettől eltérő tartalmú határozatot hozott. Ez alapján, ha a munkavállaló nem rendelkezik állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, akkor munkaidőnek minősül az az utazási idő, amelyet a munkavállaló a lakóhelye és a munkáltató által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti utazással tölt el.
A döntés nem érinti azt az esetet, ha a munkavállaló állandóan vagy szokásosan egy helyszínen végzi a munkáját. Ekkor ugyanis a munkavállaló felelősségévé teszi azt, hogy a lakóhelyéhez közeli munkát vállaljon, vagy a munkahelyéhez közeli lakhelyet válasszon. Azonban, ha a munkavállaló munkavégzési helye folyamatosan változik, például egy olyan ügynökről beszélünk, akinek minden nap más ügyfeleket kell felkeresnie, ráadásul esetleg mindezt más településen kell megtennie, akkor a munkavállalónak nincsen lehetősége rá, hogy a munkavégzési helyhez közeli lakhelyet válasszon, így a munkába járási idő hossza sem tőle, hanem a munkáltatótól fog függeni. Éppen ezért, ebben az esetben a lakóhely és az első és utolsó munkavégzési hely közötti utazás ideje már munkaidő lesz.
A döntés az Unió összes tagállamára kötelező érvényű, így Magyarországnak is végre kell hajtania azt, és összhangba kell hoznia vele a Munka Törvénykönyvét. Azonban a döntés nem terjed ki arra, hogy ezen időre a munkavállalókat milyen díjazás illeti meg. A Bíróság határozata maga is elismeri, hogy az utazás ideje kisebb terhelést ró a munkavállalóra, mint a tényleges munkavégzéssel töltött idő. Erre alapozva elképzelhető olyan megoldás, hogy erre az időre a munkabér bizonyos százaléka kerül díjazásként meghatározásra. Erről a tagállamok saját hatáskörükben dönthetnek.
Attól függetlenül, hogy a hazai szabályozás még nem született meg, az Európai Unió Bírósága határozatára bárki hivatkozhat, így arra alapozva már ma is akárki kezdeményezhet peres eljárást.
Dencsi Tibor
Jogi szakokleveles közgazdász
